Atlantisz

  Már a puszta név hallatán beindul a fantázia (sokakban az idegroham), feléled természetes kíváncsiságunk, és kétségeinkkel hadakozik. Atlantisz – „Atlasz lánya” – legendája egyszerre hálás és hálátlan szerepkört ró ki a vele foglalkozónak; máig kételkednek létezésében, vitatják helyét, méretét, pusztulásának idejét, módját.

Az elveszett sziget a Föld számos titkára megoldást jelenthetne, már amennyiben bebizonyosodna valamikori létezése. Mint az összes ismert civilizáció bölcsője, egy csapásra érthetővé válna az emberiség legősibb kultúráinak egysége, világossá válna az ókori birodalmak eredete, fény derülne a piramisok titkára, fellebbentené a fátylat a történelem számos egyéb rejtélyeiről is.

Platón, görög államférfi és filozófus volt, aki először említette az elsüllyedt földet a Kr. e. 4. században írt két dialógusában:

 

„Nagyjából 9000 éve tört ki a háború a Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között. Ezek élén a mi városunk, amazok élén pedig Atlantisz szigetének királyai. Ez a sziget valaha Afrikánál és Kis-Ázsiánál is nagyobb volt, de aztán földrengések folytán elsüllyedt…”  Héraklész oszlopainak az ókori görögök a mai Gibraltári-szorost nevezték.

   Atlantisz lakói dúskáltak élelemben, minden földi jóban, minden vagyont az erényen kívül értéktelennek tartottak, józan tisztánlátással rendelkeztek minden ügyben, uralták az egész Földközi-tenger vidékét, mely egy idő után elkényelmesítette őket. A lényüknek istentől eredő része a halandókkal való keveredés miatt kezdett repedezni, az emberi természet gonoszabbik fele felülkerekedett, az emberek esendővé váltak. A külvilágot gyanakvással figyelték, a felsőbbrendűség és gazdagság komoly paranoiát hozott létre a lelkekben, felborult a környezettel szembeni helyes egyensúly, az egymással szemben tanúsított szelídség és bölcsesség. Ráadásul, ez az egyedülálló, eszményi, fejlett technológiájú, magasan civilizált állam a teljes világra ki akarta terjeszteni hatalmát, ezért az istenek elhatározták, visszavezetik őket a világ harmóniájába, megbüntetik a sziget elkorcsosult népét, és egyetlen nap és éjszaka alatt a tenger fenekére süllyesztették azt.

  A mesebeli sziget egykori helyszíne megszállottan foglalkoztatja az emberiség tudásra szomjas csoportját, a lehetőségek kiterjednek szinte az egész bolygóra.

Az atlantiszi legendák nagy része pontosan leírja a sziget fővárosát, a benne zajló napi élettel együtt. A kérdés most már csak annyi, hogy ezekben az írásokban valóban az évezredes szájhagyományok jelennek-e meg visszaemlékezés formájában, avagy ezeknek semmi történelmi alapjuk sincsen, íróik pusztán a saját, ideálisnak vélt társadalmuk képét vetítik ki egy képzeletbeli államba. 
 

Néhány, ugyancsak elgondolkoztató érdekesség:

– Platón elbeszélése szerint Atlantisz tragédiája Kr. e. 9570-ben következett be.

– A Golf-áramlat 9050 környékén megváltozott mai iránya, észak felé, addig a Földközi-tengert vette célba.

– A szibériai mamutok tömeges pusztulása a Kr. e. 9000-es évekre datálható.

– Az észak-amerikai Michigan-tó fenekén a tőzegréteg kora 9650 év.

– Kr. e. 9000-8500 körül egy óriási aszteroida ütközött a Földdel a Bermuda-háromszög területén.

– A Halley-üstökös Kr. e. 9546-ban haladt el a Föld közelében, levált darabjai éppenséggel ütközhettek a bolygóval.

– A tudóskörökben is egyre inkább elfogadott özönvíz legvalószínűbb ideje is éppen e korra tehető.

  Végül is, elképzelhető, hogy Platón minden hátsó szándék nélkül csupán az athéniakat kívánta figyelmeztetni evvel a tanmesével, hogy az ő demokráciájuk is bizonyos értelemben tökéletlen, és amennyiben nem vigyáznak, könnyen Atlantisz sorsára juthatnak. Mintha előre látta volna Athén hanyatlását! Honnan is sejthette volna, milyen évezredes lavinát indít el elbeszéléseivel?