Tankönyv

 

   Csoda, ha belerokkannak gyermekeink az iskolakezdésbe? Csak a hátunkra vesszük egy pillanatra dugig tömött táskájukat, és - miután leülve kifújtuk a fáradalmainkat, elgondolkozhatunk. Vajon, miért használnak ennyi temérdek könyvet, füzetet a fiatalok, egyéb, általában hasznavehetetlennek tűnő, ám annál súlyosabb eszközről nem is beszélve? Mindenesetre, korszakalkotó ötletemet ezúttal közkinccsé tenném. Előre bocsátva, hogy ezt én annak idején, a középiskolában már kipróbáltam - kevés sikerrel, ugyanis a magyar tanárnő nem kultiválta sajátos módszeremet, és megbuktatott, hogy aztán a pótvizsgán lehajtott fejemre súlyos prédikációkat olvasva megadja a kegyelem kettest. De ez más kérdés...
   Nem túl eredeti, ám annál végrehajthatóbb elképzelésem a könyvek és füzetek drasztikus csökkentésén alapszik. Mert kérdem én, tulajdonképpen miért vesznek igénybe a nebulók a különböző tematikájú órákra eltérő könyveket, mindegyikre egyet-egyet? Vagy miért kellene más-más füzetbe írniuk az órán elhangzott, az életre amúgy is csak a legritkább esetben nevelő sületlenségeket (tisztelet a kivételnek)? Összevont kötet lehetne mondjuk a biológia a kémiával vagy a fizikával, a történelem a földrajzzal, a magyar az angollal, a matematika - na, erre az egyre egyáltalán nincs is szükség :), már ami a tapasztalataimat illeti. Valahogy egy idő után megvoltam nélküle, nem sok kárt tettem benne.
   A füzetekről nem is beszélve, mert ugyan mi szükség van tucatnyira belőlük, hogy aztán még a legderekabb diák is csak félig írja tele - jó esetben. Amúgy is magunknak meg az életnek tanulunk - hányszor, de hányszor hallani ezt a közhelyes szónoklatot. Csak tudnám, a nagy többségnek mi szüksége lesz a nagybetűs életben mondjuk a sokismeretlenes egyetlenre, vagy a bonyolult függvényszámításokra, stb. Szóval, nyugodtan írhatnák egyetlen vastag füzetbe az írni valókat, aztán,ha betelt, hát kicserélik, tudtommal a végeredmény, azaz a növendék tudása a lényeg, hogy miképp éri azt el, legyen már magánügy. Ez is a kreativitásukat fejleszti, hogy aztán ennek folyományaként majdan ilyen képtelen írásokat hozzanak létre, mint most én ezt.
   

Derby

 

                         

   Amikor még 1972 májusában egy aprócska mátrai faluban, egy nagyobbacska szobában, egy fekete-fehér Orion tévén a teljes falu ordibálva, ugrálva, magukból kikelve figyelte az éppen aktuális román-magyar focimecset, még aligha gondolhattam, hogy hová fajulnak a dolgok. Pedig az is, meg ez is itt a minap Európa bajnokságért folyt. Azóta persze eltelt néhány évtized, és mialatt a mostani túlságosan is felfokozott hangulatú meccsre vártam, visszaidéződött az a nyolcvanas évek eleji kaland, mely a romániai magyarokra oly jellemző volt akkortájt. Hiszen a spanyol világbajnokságot, köztük a magyarok meccseit, csak úgy nézhették meg például a székelyek, hogy összefogva, a legközelebbi hegyre kiautóztak, hogy ott csatlakoztassák a hordozható antennát a kis tévéhez, hátha látnak majd valamit a mérkőzésekből. Hogy ott aztán elhangzott a székely s a magyar himnusz, ettek, ittak, szidták a rendszert, politikailag nem éppen korrekt viccekkel szórakoztatták egymást, már csupán hab volt a tortán.

     E gondolatok apropója természetesen a legutóbbi derby, ahol szégyenszemre a két nem túl acélos és okos csapat levezényelte a "megálmodott", és előre detektált végeredményt. Ez persze nem is lehetett másként, hisz kapura lövés nélkül nem egyszerű betalálni. Lejátszani persze teljesen felesleges volt az egészet, nem kellett volna a szurkolókat feltüzelni, a játékosok rápihenhettek volna egyéb, pénzes feladataikra, nincs utazás, nincs politikai felhang, nincs könnygáz, stb. Na, mindegy... Hol van már az a három '72-es meccs.     

   Ám mielőtt hozsannáznánk az egyre elérhetőbb harmadik hely örömén, egyetlen felvetéssel élnék csupán: egy pótselejtező megnyeréséhez nem elég pusztán a jó játék, sőt. Emellett olyan szintű mentális erő és intelligencia szükségeltetik a pályán, ami bizony egyetlen honi futballistánknak sem sajátja, és - értelemszerűen - az őket felkészítő edzők sem birtokolják azt, és ez az igazán szomorú. Sajnos, óriási morális deficittel indulunk szinte minden vetélytársunkkal szemben, mindenben, ami a labdarúgásunkat körülveszi.                
   Csak abban bízhatunk, hogy Belfastban pillanatok alatt felépítünk egy acélkerítést a kapunk elé, nehogy már áthatolhasson rajta holmi idegen... pláne egy labdával.